Jelentés
Projekt neve: „Aratás”
Helyszín: Oroszország, Kaduy, 7-es számú kutatólabor

Alany neve: Arsen Karamazov
Neme: férfi
Kora: 26
Magasság: 185 cm
Súly: 93 kg
Szemszín: kék
Hajszín: barna
Alany sorszáma: 101

Száz ember. Száz lélek. Ennyire volt szükségem. Ennyit kellett feláldoznom a tudomány oltárán, hogy én és az álmom sikeres legyen. De azt kell mondjam, ekkora áldozatot hajlandó voltam meghozni ezért.

Az „Aratás” névre hallgató kísérletsorozat egy gigászi mérföldkövéhez érkezett, és efölött érzett örömöm határtalan. A 101-es alany beváltotta a hozzá fűzött reményeket, bár be kell valljam, sajnos ennek a (tudományos) okaira nem ismerem még a választ. Talán az előéletében vagy a személyiségében keresendő, talán a véletlen műve.

A 101-es alany (születési nevén Arsen Karamazov) élete pont ugyanolyan tragikusnak, silánynak volt mondható, ahogy az előző kísérletekben szereplő személyeké. Az alany átlagos gyermekkort élt, tanulmányi eredményei is azok voltak. Középiskolában elkezdett érdeklődni a történelem iránt, és továbbtanulását is ez szabta meg. Az egyetem elvégzése után történelem tanár lett egy Nyizsnyij Novgorodban található középiskolában. Szülei ekkor lettek egy mindmáig felderítetlen rablógyilkosság áldozatai. A késve érkező Arsen még szemtanúja volt édesanyja haláltusájának, és megfogalmazása szerint az édesapja halott szemeiben „meglátta magát a feneketlen űrt, amely visszanézett belé”.
Pár hét múltán visszatért a munkájához, de feltételezhetően labilis idegállapotban. Megtudta, hogy az osztályába járó egyik diáklányt a szülei rendszeresen fizikailag abuzálják. A rendőrség értesítése és a hivatalos eljárás helyett az alany felkereste az érintett diák szüleit, és (itt az általunk megszerzett jelentésből idéznék) „szisztematikusan keresőképtelenre verte mindkét áldozatot”. Ezután értesítette a hatóságokat, majd elhagyta a tett helyszínét.
Késbbiekben az ország több pontján felbukkant, szemtanúk bejelentése szerint rendszerint illuminált állapotban, a rendőrség elöl viszont mindig képes volt megszökni. Egyes tanúk azt is állítják, hogy valaki(k)hez beszélt, akik nem voltak jelen. Persze ez betudható az alkohol hatásának.
Az alanyt a projekt dolgozói gyűjtötték be. Erőszakos volt. Ellenállt. Egyik alkalmazottunk állkapcsát szilánkosra törte, melyet csak számos műtét és csavarok tudnak helyrehozni majd. Fogva tartása alatt több ízben szedálni kényszerültem.
Pszichológiai kiértékelése során fény derült arra, hogy életösztöne hatalmas. Nélkülöző életmódja ellenére nem tört meg. Feltehetően a szülők halálának körülménye miatt az igazságérzete erősen fejlett, több ízben átlépi az önbíráskodás határát, de gyilkosságig nem menne el. Véleményem szerint retteg attól, hogy mivé válna, ha szabadon eresztené a benne feszülő erőszakot.

Karamazov egy teljes hónapig állt megfigyelés alatt. Alkoholizmusából kigyógyítottam, mert attól tartottam, hogy befolyásolhatja a kísérlet kimenetelét. Időnkénti motyogása továbbra is megmaradt, de ez csak a kamerákon látszott, ha szóbahoztam a dolgot, akkor tagadott, és… nos, nem sikerült máshogy sem megtörnöm.

Az alkoholizmus kérdéskörén túl minden mást érintetlenül hagytam  abbéli félelmemben, hogy esetleg a kísérlet rovására megy. Testsúlyára ügyeltünk, szakálla és hajviselete rendszeresen karban volt tartva, higiéniája szintén kifogástalan. Külön gondot fordítottam arra, hogy önmagában kárt ne tehessen előző (tanulván az előző hibákból).

Egy hónap telt el, mire az alany sorra került. Átszállítása a kamrába nem volt problémamentes. Szedálni a kísérlet miatt nem lehetett, és testi épségében sem eshetett kár. Ezzel visszaélve eltörte az egyik ápoló karját. Még egy hosszú hónap után is, amikor már biztos volt számára, hogy innen nincs kiút, még akkor is minden erejével küzdött. Végül teljesen leszíjazva tolták be őt a laborba. Ahogyan az utolsó vizsgálatokat hajtottam végre, az ő tekintetében is ott tükröződött már az ismerős félelem. Szemeit vadul forgatva próbálta felmérni, hová is került. Válogatott szitkokat szórt rám, és ahogy az előző száz alany, úgy ő is biztosított afelől, hogy amint lehetősége nyílik rá, úgy végezni fog velem. A szokásosnak mondható tantrum végeztével azonban már csak a megszokott félelem volt jelen… és valamiféle megmagyarázhatatlan kábaság. Tekintetét azokéhoz tudnám hasonlítani, akik nem ebbe a világba bámulnak. Mindeközben újra nekikezdett a motyogásnak, de immáron nem törődve azzal, hogy hallja-e valaki. A szüleihez beszélt, a segítségüket kérte, de ez inkább hangzott beszélgetésnek, mint fohásznak.

A megfelelő előkészületek megtétele után az alanyt a kamrába toltuk át. Amikor meglátta a méreginjekciós kivégzésekhez használatos, repedezett bőrű, speciális kialakítású széket, a félelem még mélyebben gyökeret vert benne. Felkészültem az ellenállásra. Láttam, amint megfeszülnek az izomtónusok és az erek kidagadnak a karja több pontján, de amikor eloldottuk, nem küzdött. Talán a hely furcsa atmoszférája, a halál jellegzetes, steril szaga, vagy éppen a Sápatag Maszk nevű tárgy váltotta ki a hatást.

Egyre fokozódó türelmetlenséggel vártam, hogy a székbe tegyék. Hiába a száz kudarc, ugyanolyan bizakodó voltam ezen alkalommal is. Az ősréginek tűnő, jellegtelen, csontszín maszkot az arcára illesztettem. A tűt óvatosan beszúrtam az alany vénájába, és a gép lassan elkezdte belepumpálni a halálos elegyet. Tizenöt percnyi feszült várakozás után végre bejelenthettem a halál beálltát.
02:15.
A szokásos metódus szerint az első hat órában ilyenkor mindig megfigyeltük a holttestet, utána az arra beoszott kolléga folytatta volna. De ekkor megtörtént. Fél óra után megmozdult. Először a jobb kézfej, majd a fej. A Sápatag Maszkot eltávolítottuk róla, és (még mindig alig hiszem el) felismert minket, és tudatában volt, mi történt. Csodaszámba menő visszatértén úgy látszik ő kevésbé volt megilletődve, mint a munkatársaim.

Nem tudom, mit látott ott, ahol járt, de idővel ki fogjuk kérdezni alaposan. Újabb pszichológiai kiértékelés is esedékessé vált. Ha pedig elérkezik az idő, akkor a viviszekciót is örömmel hajtom végre. Mindaddig a 101-es alany, az első sikeres kísérlet a legnagyobb ellenőrzés alatt áll majd. Mindenki nagyon elégedett lesz azzal, hogy ilyen kis áron ekkora eredményt értünk el.

Frissítés 1: Berkambetov kolléga a jelentéshez csatolt képet a laboratóriumról sikeresen leöntötte kávéval. A kép elmosódott.

Frissítés 2: A 101-es alany aggasztóan sokat beszél az itt meghaltak “lelkeiről” és a “bosszúról”, melyet követelnek.

Frissítés 3: Karamazov egy ízben teljesen kontrollálhatatlanná vált, furcsa anyagot öklendezett magára, amely aztán a bőrén keresztül beszívódva, mintha megsokszorozta volna az erejét. Az egyik ápoló lelőtte. Efölött érzett csalódásom jeléül őt jelöltem meg a 102. alanynak, de másnap reggel furcsa dolog történt. Egy másik dolgozó meghalt álmában, viszont a 101-es visszatért az élők soraiba (már amennyire őt élőnek lehet nevezni). Furcsa egybeesés. Emellett sehol a lőtt sebekre utaló nyomok. Be kell valljam, azért boldog vagyok. Így talán a viviszekció is egészen más eredményeket mutatna?

Frissítés 4: Az alany kifejezetten sok érdeklődést mutat a maszk iránt.

Frissítés 5: Elszabadult! Elszökött és képtelen vagyok megérteni, hogyan. Tűvé tettünk érte mindent, de egyszerűen nem találjuk. Minden erőforrásomat megmozgatom, hogy kézre kerítsék. Ő az első, az első sikeres. Aki visszatért. Kicsit talán félek, hogy visszajön értem. De a munkám fontosabb, az egész országot átvizsgálják érte, és addig én sem állhatok le. Folytatom az Aratás projektet. Következik a 102-es alany… bár nem fűzök hozzá nagy reményeket.

Kelt: 2010. 10. 17. 23:17

Dr. Zbiginiew Leukov A kaduyi 7-es számú kutatólabor vezetője

(A képet neten találtam, Wolfenstein concept art, az írás saját.)