Az emlékek őre

Lassan esteledett, és egyre hidegebb lett odakint. A lány kissé elhúzta a sötétítőfüggönyt, kinézett az az ablakon. Sokan vannak ma odakint, de ez nem is csoda. A távolból pedig halk dobszó hallatszott. – Egyre közelebb ér, végre.
Felkapta hátizsákját, és kilépett az ajtón.
Hűvös volt odakint, de a szél nem fújt, és eső sem esett. A lány már a tömegközlekedésen zötykölődött, ábrándos arccal bámult ki az ablakon, egyetlen hosszú, barna tincs lógott csak arcába, melyet sikertelenül próbált meg kapucnija alá simítani. Fülében zenével próbálta kizárni minél jobban a külvilágot, miközben táskájának tartalma minden kátyúnál hangosan megcsörrent. De még mindezek a zajok sem voltak képesek elnyomni a dob ritmikus szavát.
Úti célját elérve leszállt a buszról, és az őszi hideg újra puha, kerek arcába mart. A közvilágítás elég gyér volt errefelé, és a fákon megmaradt levelek még inkább lefojtották a fényt. Pont, ahogy szerette. Táskáját lecsúsztatta válláról és mélyen beletúrt, majd kihalászott belőle egy termoszt. Balra indult az alig kivilágított utcán, közben pedig elmerengve szürcsölte a kellemesen meleg Maci kávét. Hozzászokott már az éjszakázáshoz, így az nem zavarta, hogy valószínűleg hajnalban végez a dolgával, de megfázni nem szeretett volna. Húszperces sétájának végéhez közeledett, amikor a sámándob hangja elhalt. A lány tudta jól, hogy az a furcsa lény, mely visszatért vele együtt a halálból, és akit az Elfeledett Sámánasszonynak hívnak, megérkezett ismét.
– Jó estét, drágám! – szólalt meg mély, selymes hangon.
– Már régóta vártalak – mondta a lány, enyhe izgalommal a hangjában. – Végre itt kedvenc napom az évben, és szeretem, ha te is itt vagy.
– Tudod jól, hogy mindig veled vagyok.
– Persze, de olyan ritkán szólsz – majd nagyot kortyolt a lány, hogy leplezze zavarát.
– Én csak a lámpás vagyok a sötétségben, a vezércsillag az égen, a kulcs az ajtóhoz, de te vagy minden más – szólt a Sámánasszony.
A lány csak bólintott egyet. Az utóbbi két évben nagyon sokat tanult már túlvilági kísérőjétől, de a mai napig nem tudott hozzászokni ahhoz a szenvtelen stílushoz, melyet hiába próbált gondosan kerülni, mindig a felszínre bukott.
Ahogy befordultak a sarkon, és kiértek egy nagyobb utcára, hirtelen mindent elöntött a fény. Újra berobbantak a valóság és a jelen idő folyásába. Emberek garmadája hömpölygött előtte. – Ez a legnehezebb rész, mindig ez a legnehezebb rész – gondolta. Sosem viselte jól a túl nagy tömeget, de ez egy különleges nap, így muszáj erőt vennie magán. Lehúzta az utolsó korty Maci kávét, megigazította Totoro sapkáját, majd vett egy mély lélegzetet. Egy pillanatra behunyta a szemét, és igyekezett a levegőben úszó viaszillatra koncentrálni. Újra megindult, majd besorolt a tömegbe, hogy ő is át tudja magát préselni a temető kapuján.
Mindenszentek napja kedves volt a szívének. Imádta az őszt, a színes, hulló leveleket és az avar illatát, a sült gesztenyét forralt borral. És ezt a napot. Ma mindenki a hallottaira emlékszik. Egy békés, csöndes, befelé forduló ünnep, ahol – a karácsonnyal egyre nagyobb ellentétben – tényleg a szeretteinken van a hangsúly.
A feszültség egyre jobban nőtt benne, ahogy lassan haladt, és fekete szövet-, illetve bőrkabátok préselődtek hozzá. Mantrázni kezdett, hogy kissé megnyugtassa magát, majd egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva kiöklendezte magából a tömeg, és ismét szabad volt. Ragyogó szemmel nézett körbe a milliónyi apró narancsszín fényfolton. Majdnem mindenhol gyertyák égtek, és érezhetően melegebb is volt. A lány nem tétovázott sokáig, azonnal útnak indult, hogy magába szippantsa ezt a magasztos hangulatot.
Sötétlő árnyalakok álltak a sírok felett, hol közönyös, hol komor ábrázattal, mind-mind a halottaikra gondolva. Eközben a gyerekek egészen más oldalról közelítették meg a helyzetet. Szemük csillogott a gyertyák fényében, és lelkesen gyújtottak újabb és újabb mécseseket. Régi barátok, és az eltávozottak ismerősei váltottak pár halk szót a családdal, majd mentek tovább egy újabb elhunyt végső nyughelye felé.
A lány árnyékként haladt. Szerette azt gondolni, hogy a fenyőfák lombkoronájának sötétje őt is láthatatlanná teszi. A táskájába nyúlt és előszedett annyi mécsest, amennyi csak a markába fért, majd megtorpant egy pillanatra. Egy kisfiú és egy kislány álldogált a szüleik között, szemükben a könny a gyertyák fényével együtt remegett. Velük szemben pedig a nagyszülők szellemei mosolyogva, ráncos kezükkel az unokáik homlokát simították végig. A lány elmosolyodott. Ha ezt ő is tudta volna akkor régen… Tovább indult, szemével azokat a sírhelyeket kereste, amelyeken nem égtek fények. Lekanyarodott a töredezett betonösvényről és egy fekete folt felé vette az irányt.
A gazzal felvert földkupacba egy mohásodó kődarab volt beleszúrva, a nevet már rég nem lehetett kiolvasni rajta. A lány letérdelt a fűbe, majd öngyújtót halászott elő a zsebéből , meggyújtott két mécsest vele és a fejfa elé helyezte őket. Mindig kettőt a mai napon, ezt tanította neki a Sámánasszony.
– Nyugodj békében a tudattal, hogy van olyan, aki nem feledett el – motyogta maga elé a lány.
Felállt, és egy újabb sötétlő nyughely felé indult. Alig tett pár lépést, amikor háta mögül, ahonnan eljött zokogást hallott meg. – Ide akkor még visszatérek majd – gondolta magában.
Ahogy az éjszaka lassan hömpölygött előre, úgy sokasodott a gyertyák száma és fogyatkozott az embereké. A lány is egyre kimerültebb lett úgy fizikailag, mint lelkileg, de messze volt még feladatának vége. Egy újabb olyan sírhoz közeledett, amelyet nem látogatott meg senki, de távolról is kiszúrta a rajta ücsörgő fiút. Még hozzá képest is fiatal volt, és erősen alultáplált. Némán bámulta csak, nem moccant, de láthatóan érdeklődéssel figyelte a jövevényt. A lány pedig, ahogy a mai éjszaka során már majdnem százszor, újra letérdelt, elővett két mécsest és meggyújtotta.
– Nyugodj békében a tudattal, hogy van olyan, aki nem feledett el – szólalt meg a fiúra nézve.
Ő csak lassan fogta fel, mi is történt, mintha nem akart volna hinni a szemének. Először a lábánál heverő két fénypontra nézett, majd át egy másik sírra, ahol szintén gyertyák égtek, végül újra vissza a sajátjára.
– Ezeket tényleg én kapom? – síron túli hangjából tisztán kivehető volt a hitetlenkedés.
– Igen, persze – mosolyodott el a lány.
– De miért? Nem is ismersz!
– Számít az? Te is egy lélek vagy ezen a világon. Megérdemled – monda a lány, és szemeiben egyre fényesebben ragyogtak a mécsesek lángjai. Újra felállt, és induláshoz készülődött. – Egyszer régen, nem voltam ott, amikor a nagyszüleim elmentek. Nem tudtam elbúcsúzni tőlük úgy, ahogy szerettem volna. Aztán évekkel később mégis ők voltak azok, akik megtanították, hogy a legfontosabb az, hogy sose feledjük el őket. Ezért – szólt és eltörölt egy lefelé gördülő könnycseppet.
Egy hosszú pillanatnyi csend állt be, majd elindult.
- Várj! – szólt utána a kísértet. – Mondd, megtudhatom, ki vagy te?
- Senki igazából. Csak az emlékek őre – felelte.
A fiú pedig csak nézte tovább, ahogy a lány egyre távolodik, oldalán egy Sámánasszonnyal, hogy fényt vigyen oda, ahová a feledés leple már lehullott. Mosolygott.