Tudod mi a legfélelmetesebb a halálban?
Nem a végessége, nem a változás.
Hanem az, ha a szeretteiddel történik. Ha nagyon elemeire szedjük, akkor a halál legfájóbb pontja a benned keletkező fájdalom, tehát önzőség. Persze, ezzel nincsen semmi gond. Természetes. Mégis, olyan nehéz elfogadni és feldolgozni. Sokan belerokkannak a teherbe, amit ez rájuk ró. Egyesek olyannyira nem bírják, hogy követik a már átkelteket. Hogy ez jó ötlet-e? Semmiképp. Gyarapítják csak mások fájdalmát, és eldobnak valami értékeset maguktól. Elhagynak olyanokat, akiknek számítanak. És ahová mennek, onnan nincs már visszatérés. Legalábbis nem ugyanabban a testben, formában… életben
És tudod még mi félelmetesebb ennél is?
Az elfogadás hiánya.
Az ember akarata egy iszonyú erős fegyver. Nézz csak szét a világban, és nézz csak szét a felszínes világ fátyla mögött. Hányan utasítják el a tényt, hogy életük véget ért, nincs tovább, ez az út vége? Horgonyokat teremtenek, apró kis ezüstszín fonalakkal kapaszkodnak abba, amely régen jelentőséggel bírt. Tárgyak, emlékek, személyek. De ahogy a nagy Nietzsche is megmondta: „Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.” A dolgok, amelyekhez kötöd magad, téged is gúzsba kötnek. Megállítják a reinkarnáció ciklusát, a karma kerekét.
Kevesen vannak, kiket a teremtők azzal a feladattal ruháztak fel, hogy elvágják ezeket a zsinórokat. Tiszteld őket, és a kísérteteket is, hiszen fájdalmuk vörös fátylán túl nem látják helyükön a dolgokat. Nekünk kell.
Tudod, mi a legszebb a halálban?
Az újjászületés és a változás.
A halál nem feltétlenül jár kéz a kézben a rosszal. Az eltávozott továbbléphet, hogy tanuljon, megismerjen és fejlődjön. Lennél hát ilyen önző, hogy egykori szeretteidnek az időbe fagyást és a mozdulatlan létet kívánnád meg? A maradók pedig erősebbé válhatnak általa és a múlt talajába mélyesztve gyökereiket, a jelenben még erősebb törzsű fává válhatnak, melynek lombja hatalmassá sarjad a jövőben. A holtakat nem sajnálni kell, hanem tisztelni, megemlékezni róluk, hálát mondani nekik, és ünnepelni. Boldogságuk a miénk is, és ennek a kapocsnak a habarcsa nem más, mint az emlékek.
Ne féld hát a négyes számot, hiszen része az egésznek.
Shiro Musashi, a Kapuk Őrzője
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.