2015. szeptember 15. 11:42 - Anatole, a porondmester

Az uroborosz markában

Egy újabb saját novellát hoztam ma nektek, amely egy régi-régi történet újragondolása. Jó szórakozást hozzá!
uro.jpg

     Már esteledett, a várost elborították az autók és lámpák meleg színei. A fényszennyezés narancssárga ködbe burkolta Manhattant, felhőkarcolók mint hatalmas sírkövek meredtek ki a földből. Későre járt, de a város sohasem alszik, az irodák ablakaiból személytelen neonfény áradt.  Mind külön világ volt, a túlórázók a büntetésüket töltötték, a csalfa főnökök a titkárnőn dolgoztak és a takarítóknak csak most jött el az idejük.
Az épületmonstrum hatvannyolcadik szintjéről is - ami felülről a második volt – fény szűrődött. A megvilágítás tökéletes, akárcsak a berendezés. Mindennek megvolt a pontos helye, a két íróasztal szimmetrikusan elrendezve. Az előttük lévő fotelben egy férfi üldögélt, vele szemben egy másik, az asztalok mögött sétálgatott fel-alá, időnként a névjegytáblájával babrált, amin a Cain Maxwell név állt.
     - Tényleg nem értelek, tudod? Miért kellett ezt? Miért kellett beleszarni a müzlis tálba? Pedig olyan jól is elsülhetett volna.
A másik nem szólt, csak szemét leszegve nézett maga elé.
     - Ne nézz már így! Mindig vágod ezt a bús fejet és én sosem tudok vele mit kezdeni. Ilyenkor tényleg rosszul érzem magam. Farkas szakma a miénk, ezzel te is tisztában voltál, amikor elkezdted, sőt, te tanítottál meg erre. Senkihez sem lehetünk könyörületesek, ilyen az üzleti szektor. Kereslet és kínálat. Te adsz el vagy téged adnak el. Mi pedig sokra vittük, még ha nem is volt minden teljesen tisztességes – Cain kissé idegesen megigazította a nyakkendőjét. – Sosem keveredtünk galibába, mert kimentettük egymást. Én állandóan bent voltam és gályáztam. Te rámenősebb vagy, mint én, de pont ez az, kiegészítjük egymást és most nézd meg! Itt ülünk az igazgatóhelyettesi pozíciókban. Felvitte az Isten a dolgunk.
Társa továbbra is a kis foltra meredt a szőnyegen, mintha meg sem akarná hallani a másik érvelését. Cain orrcimpái megremegtek a dühtől, feje kissé oldalra rándult, de folytatta.
     - Most pedig, az egész legvégén elárulsz engem. Hátba szúrsz, mikor én igenis keményebben dolgoztam, mint te. Ne! Bele, se kezdj a „de hát én nem is” dumába. Morristól hallottam, hogy az a pöffeszkedő Godin összevonja a pozíciókat és csak egy helyettes lesz. Te maradsz. Na miért? Volt szerencsém tudomást szerezni az öregnek írt emailedről. Én meg? Le vagyok sajnálva. Vállveregetés, szépen dolgozik Mr. Maxwell és ennyi – fanyar mosolyra húzta a száját. ­– Nem azt mondom, hogy jobb lennék. Azt hittem, olyanok vagyunk, mint két testvér, egyenlők. Erre, kiemelnének téged, pedig ugyanannyit raktunk le ennek a rohadt cégnek a rohadt asztalára! – Cain ingerülten pöckölte le a földre névjegytábláját. – Miért te? Miért mindig te vagy a jobb? A szeretettebb? Elegem lett, barátom. Félő, hogy többet nem látlak. Talán sokszor gondolok majd rád. Itt viszont már nincs helyem – a szemei kifakultak és a pillantása távolivá vált. – Úgy érzem, mintha már sokszor eljátszottuk volna ezt. Deja vu vagy valami hasonló. Újra és újra, életeken át… és én nem szabadulok ennek a valaminek a markából – fájdalmas sóhaj szakadt fel belőle. – Furcsa, de mintha tényleg a testvéred lennék az árnyékban. Azt hiszem, véget vetek ennek. Most már inkább leszek király az árnyak közt, mint szolga a fényben.
A férfi kimért léptekkel odasétált a partneréhez és szomorúan nézett le rá. Egy nedves reccsenéssel kihúzta a rézszínű névjegytáblát – rajta Abel Carling nevével – néhai társa halántékából. Némi vér és agyvelő szivárgott ki, még mocskosabbá téve a véráztatta öltönyt. Maxwell visszatette az asztalra a kis táblácskát, majd kisétált az irodából. Az ajtót bekulcsolta és liftet hívott, ami pár pillanat múlva meg is érkezett. Halk suhanással haladt a földszint felé, elköszönt a biztonságiaktól, odakint pedig még utoljára felnézett az épületre.
     - Ennyivel még tartozom – füléhez emelte céges telefonját. – Halló, rendőrség? Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni. A Collins & Barnes-hoz, Norwich 167. Köszönöm – és bontotta a vonalat, mielőtt a diszpécser bármit is szólhatott volna, a készüléket pedig a legközelebbi kukába hajította. – Remélem megbocsátasz, testvérem.


(A felhasznált kép a Flickr.com-ról való.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://anatolemondja.blog.hu/api/trackback/id/tr157789586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.