2017. november 30. 16:47 - Anatole, a porondmester

Don’t Rest Your Head - kedvcsináló

Fred Hicks az elkövetője a címben említett asztali szerepjátéknak, melyet 2008-ban adott ki először az Evil Hat Productions. A játék egy rémálmokkal teli világba visz el, ahová paradox módon akkor jutsz, ha álmatlanságodban „átkattansz”, és rájössz, sokkal mélyebb a nyúl ürege, mint először hinnéd.
illuspresentation.jpg

A Don’t Rest Your Head (röviden DRYH) egy kvázi rules-light rendszert használó horror játék. Kelleni fog néhány d6 négyféle színben. Mint az sejthető, erre azért van szükség, mert a kockatartalékokat külön színekből állítjuk össze.
A játékos a Discipline (Fegyelem), Exhaustion (Kimerülés) és Madness (Őrület) kockák felett dönt, a mesélőnek pedig a Pain (Fájdalom) jut.
Érdekességnek tartom, hogy a rendszer nagyfokú narratívát használ, és életerő sincs, ahogy képességek sem nagyon. Fight or Flight opciók vannak, melyek azt hivatottak leképezni, hogy stressz alatt az agresszió vagy a félelem és menekülés a jellemzőbb. Ilyennel személy szerint még nem találkoztam, másnak lehet ez annyira nem meglepő.
A játékban kevés dobás van, és a mesélő által használt kockák hivatottak leképezni a helyzet nehézségét, illetve a stresszt. Ami szintén egy kis csavart visz a dolgokba, az a domináns kockák jelenléte. A sikertől függetlenül – ami az 1, 2, 3 – meg kell nézni azt is, hogy melyik típusú d6-on van a legnagyobb szám, és ezt megállapítva változik a leírás is.
Discipline: a játékosnak kedvez, minden jól halad.
Exhaustion: a cselekedet megkéri az árát, a karakter tovább fárad.
Madness: káosz és a helyzet eszkalálódása.
Pain: nos… hát… fájdalom, ez sokat mond. Ó, és a mesélő kap még egy Coin of Despairt (A Kétségbeesés Érméje).

Az Érmék arra jók, hogy még jobban kitoljanak a játékosokkal és a domináns kockákat tudják manipulálni, még tovább taszítva a „Felébredetteket” a végük felé. Öröm az ürömben, hogy utána a szopóágra került fél kapja meg ezeket a jelzőket, immáron Remény néven, és használhatják fel kárcsökkentésre.
dryh2.jpg
„... Alice, tied ez a mese”

Hogyan kezdődik minden?
Valamiért nem tudsz aludni. Talán a drogok, szimpla álmatlanság, a felső szomszéd üvöltő gyereke, vagy a túl sok gépezés és energiaital, de a lényeg ugyanaz. Aztán átkattansz. Rájössz, hogy a való világ mögött húzódik egy másik. Az ismerős szöveg: „lenn a nyuszi üregében”. És ezt a helyet az Őrült Város néven ismerik. Nem te vagy az egyedüli Felébredett, szerencsére erre gyorsan rájössz. Majd átlépsz, mert kíváncsi vagy, mert kell onnan valami, mert már felfigyeltek rád. Ez tipikusan a Neitzsche-i dolog a szakadékkal. És onnan már nincs megállás. Két helyen kell megállnod a lábadon, és túlélned, mert az Alvó Városban a „normális” életed továbbra is köt. Eközben pedig a Rémálmok várják, hogy végre álomra hajtsd megfáradt fejed.

„Ha nem tudod hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz.”

Ezt a világot talán úgy lehetne a legjobban leírni, mintha az Alice Csodaországban egy acidos bad tripen keresztül lenne előadva.
Steampunk robot zsaruk (nem Robotzsaruk) üldöznek az „igazi” világból ellopott 13. körzetben, tűujjú lények varrják le az árnyékodat a földre, hogy ne mozdulhass, és újságpapírból készült rikkancsok véreznek tintát, ha megvágod őket. A világ jól operál a bizarral és a szürreálissal egyaránt, de a könyv nem részletezi túl a dolgokat, így inkább a mesélő kezébe adja a lehetőséget, hogy a játékosok rémálmaiból megfessen egyet. Ebben amúgy nagyon jó kiindulópontot ad a karaktergenerálásnál feltett öt kérdés is, amelyekkel könnyen személyre szabhatjuk a horrort.
A 13. órában felpörgő Bizarr Bazárban kereskedhetsz érzésekkel és emlékekkel, kockapókerben teheted fel az elrabolt lányod utolsó „Szeretlek apa!” felkiáltását, cserébe talán néhány hasznos infóért. Mindeközben pedig érdemes óvatosnak lenni, hiszen hiába vannak itt helyiek, és olyanok, akik „átestek” a másik oldalról, a Rémálmok is köztetek járnak. Velük pedig olyan a Felébredettek kapcsolata, akár a krokodil és az inni térő gnú között, bizonytalan kimenetelű, de utóbbinak ritkán kedvező.
Szerencsére elég sok forrásanyag van, amelyet a kellően élelmes mesélő ugródeszkának tud használni szükség esetén.
carlos-cara-alvarez-carlos-cara-alvarez-portadalimpia.jpg 
„Már reggeli előtt gondolj hat lehetetlenre!”

A Felébredéssel persze járnak egyéb nem épp hétköznapi mellékhatások is, melyek miatt a karaktereitek amolyan elbaszott szuperhősökként funkcionálhatnak.
Egyrészt önmagatok kimerítésével már meglévő emberi képességeket lehet a józan ész határáig feszíteni.
Másrészt a téboly legmélyére nyúlva egészen abszurd és valószerűtlen dolgokra lehetsz képes. Az, hogy a testedben emberevő hangyák laknak, vagy éppen kérésedre bárhol és bármikor megjelenik egy taxi, csak a kezdet. Nindzsák sietnek a segítségedre, a Poklot használod, hogy időt és utat spórolj meg, szinkópával szakítod meg mások természetes ütemét, és így tovább. Az erőknek csak a képzelet és a mesélő szabhat határt.
Persze mint mindennek, ezeknek is megvan az ára. Minél mélyebbre nézel a szakadékba, az is annál mélyebbre tekint vissza beléd. Hogy ez mit jelent?
Képességeiddel közelebb sodrod magad a kimerüléshez vagy a totális összeomláshoz. Az első opciónál „csak” elalszol, viszont ilyenkor a Rémálmok számára olyan vagy, akár a világítótorony. Sok szerencsét a túléléshez, kiváltképp, ha ez a jelenet közben jön ez össze. A második esetben megőrülsz, először csak kontrollálatlanul barmolsz szét magad körül mindent. Majd ha ezt még párszor sikerül összehozni, akkor üdv a Rémálmok közt. A következő karaktered menekülhet az előző elől. Öröm és boldogság!


„Mindenben van tanulság, csak meg kell találni.”

Egy rövidke értékeléssel zárnám a soraimat.
A könyv nem hosszú, könnyen és gyorsan át lehet rágni magunkat rajta. Nagyon tetszett benne, hogy mindenre (értsd: tényleg mindenre) van benne példa. Maga a szerző is írja, hogy nem kezdőknek készült, szóval aki mesélésre adja a fejét, az ne a Don’t Rest Your Headdel kezdje, mert elég elvont mód kezeli a dolgokat.
A képek nekem személy szerint nem jöttek be annyira, filterezett, fotóboltolt képek, de nincs is sok belőle.
A világ annál inkább tetszetős. Oké, nem ez találta fel a spanyolviaszt, de érdemes kipróbálni. Akiknek mond valamit, olyan, mint a Changeling: the Lost kissé sötétebben és horrorosabban, a tündérkedés nélkül.
Életutat nehezen tudok elképzelni a DRYH világában, de egy alkalmas játékok, és pár üléses krónikák simán mehetnek. Ez tipikusan az a játék, amely akár egy vagy két játékossal is nagyon élvezhető.


Kiknek ajánlom?

- horror rajongóknak
- akik bírják a bizarrt
- a narratív játékot pártolóknak
- akik kevesen játszanak
- rövidebb játékot terveznek
- aki nem „megnyerni akarja a szerepjátékot”
- szeretik az alábbiak valamelyikét: steampunk, Dark City, American MCGee’s Alice, Neil Gaiman: Sosehol.




(Képek a myth-weavers, az Evil Hat Productions és a Carlos Cara Álvarez sajátjai, illusztrációi, művei.)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://anatolemondja.blog.hu/api/trackback/id/tr8812883018

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása