2017. július 16. 23:42 - Anatole, a porondmester

Kép a falon

Az ember oly sokszor magától értetődőnek gondol egy képet a falon. Megveszi, vagy éppen megörökli, felakasztja, majd elfelejti. Megszokja, mint oly sok minden mást az életben, ha nem lebeg előtte a halál végessége. Az elején még megvizsgálja tüzetesen, gyönyörködik benne, utána pedig az apró részletek lassan elfelejtődnek.

A szoba sötétje vigyázó anyaként ölelt körül. Egyedüli fényforrás csak a függönyön átszüremlő narancssárgás fény volt, és a cigaretta sercegő vége, melynek hangja fülsüketítőnek tetszett a kézzel fogható csöndben. Kékes füstje hipnotikus táncot lejtett, én pedig nem tudtam mást tenni, minthogy delejezetten bámultam. Nem jár az óra sem. Hát nem ironikus? Az lenne a feladata, hogy az idő múlását mérje, mégis, ha meghal benne valami, attól még az idő könyörtelenül halad tovább. Minden és mindenki elkopik lassan, de biztosan.


Erőt veszek magamon, és a számban lógó cigit kissé erősebben megszorítom ajkaimmal, ki ne forduljon közülük. Mélyet szippantok utolsó szálamból, és kifújom a füstöt, miközben a hamu a nadrágomra hullik. Már csak egy fedora kellene, és olyan lenne az egész kép, mint valami Humphrey Bogart film. Noir a javából. Leszámítva pár apró, de annál jelentősebb részletet. Ilyen mondjuk a szék két oldalán lassan, de kérlelhetetlenül patakzó vércsík, és a felhasított csuklóim. A percek éveknek tűnnek, ahogy szivárog el belőlem az élet, és már meg is bántam a döntésemet, de nincs visszaút, túl gyenge vagyok hozzá.


Nem kesergek, az csak feleslegesen szomorúvá tenné az utolsó pillanatokat. Kiélvezem azt, ami még hátravan. Igazság szerint az életem sem volt kifejezetten rossz. Csak már nem bírom tovább a hangokat. Mihelyst besötétedik, hallom őket, már gyerekkorom óta. A pszichológus és a gyógyszerek egy ideig-óráig segítettek, az inszomniára meg az altató, de az utóbbi években már nem használt semmi. Hozzászokott a szervezetem. Legalábbis nekem ezt mondták, de szerintem ez nem igaz. A balesetem óta lettek erősebbek a tünetek. Azért huszonhat évet így lehúzni nem rossz teljesítmény, nem? Az vesse rám az első követ, aki tovább bírta volna.
Kezdek elálmosodni, és a szemem alig bírom nyitva tartani, ahogy a vérveszteség lassan úrrá lesz rajtam, de a cigivel még nem végeztem. Felgyújtani pedig nem akarom magam, így muszáj lesz még kicsit kitartani. A szegfűszeggel ízesített dohány édeskés illatú füstje lassan kanyarog előttem, de tekintetem arra a régi-régi képre téved. Sem a félhomály, sem a hanyatló tudatom, sem pedig a sárkányként tekergő füst nem partnerem abban, hogy jól szemügyre vegyem még utoljára a festményt.


Minden erőmmel azon feszülök, hogy a lehető legparányibb részletekig meg tudjam csodálni a képet. Először persze homályos minden, és csak a nagyobb alakzatok rajzolódnak ki. Fáradtságos koncentrációval jutok csak lejjebb, mélyebb rétegekig, de végül felsejlik előttem a mű egésze. Érdekes, sosem vettem észre az apró fekete sziluettet, amely a házból kiszűrődő fény udvarában álldogál. Sőt, mi több, meg mernék esküdni, hogy az ajtó sem volt nyitva! Emlékezetem szerint az ablakból nézelődött valaki. Mindig is gondolkodtam rajta, hogy vajon ő mit látna onnan, és felfogná-e ennek a világnak a hatalmasságát.


Ahogy az elkerülhetetlen ájulás újfent megkörnyékez, fejem le-ledobban, de küzdök még tudatom egyre haloványabban égő gyertyalángjáért. Újfent a képre révedek, az alakra, aki a mezőn lobogó máglya közepén áll, mintha kifelé bámulna a képből. Immáron egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy vagy hallucinálok, vagy nem látok már rendesen, hiszen az ajtóban kellene lennie annak a sziluettnek.


Fátyolos gondolataimból egy hang ragad ki. Azt hittem, legalább most, a halálhoz ily közel nyugtot lelek tőlük. Úgy látszik, kicsit még várnom kell erre. Ez viszont új, még nem találkoztam vele. Valahol előttem szólhat, de nem maradt már bennem erő, hogy felemeljem a fejemet. Karcos hang, sípoló levegővétel, mint akivel valami súlyos dolog történt, és azt hiszem az egészet mintha lángok lobogásától tompán hallanám csak. Szöget üt a fejemben egy gondolat, szemem tágra nyílik a felismeréstől, de késő már. Számból kihullik a csikk és felszisszen, ahogy a köröttem gyűlő vértócsában kihuny.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

symbolthresholdsilent.png

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://anatolemondja.blog.hu/api/trackback/id/tr7112443585

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.