A mostani bejegyzés némiképp személyesebb lesz, tekintettel, hogy pár napja eszembe ötlött a gondolat: Miért is mesélek én annyit? És persze, hogyan szemlélem ezt az egészet. Erre próbálok meg választ adni most, ha már valóban az esetek túlnyomó többségében rám testálódik ez a becses feladat.
Remélem, ezután én is megismerhetem mások történetét.

Az egész azzal kezdődött, ahogyan a mesélői szerepet általában valaki kapni szokta: játszani kellene. Aztán persze az ismerősök vevők az ötletre, de nem olvasnák el a könyvet. Mivel téged visz a hév, így te igen, és hopp, máris te vagy a kikiáltott mesélő.
Nekem a Vampire volt az első játékom, de az alapkönyv beszerzése és elolvasása után sem volt játékos, persze ez még engem akkor nem nagyon zavart. Kisváros, én meg alapból introvertáltabb ember vagyok, de majd megoldódik. Végülis így lett, miként a barátnőmmel és húgommal kezdtünk bele egy kis vámpírkodásba. Mivel én ismertem legjobban a könyvet, így én meséltem. Most visszagondolva persze igen megmosolyogtató, hogy milyen agyfasz dolgokat csináltam, hogyan vezettem le a kalandokat, miegymás. Persze kezdő voltam, és autodidakta módon álltam neki a dolgoknak. Nekem előtte sosem meséltek, nem szerepjátékoztam, maximum a lapozgatós könyvekkel találkoztam. Mivel példát előtte sosem láttam, csak a könyvben fellelhető példajátékot olvastam és az alapján igyekeztem rekonstruálni az egészet a fejemben. A Vámpírnak is úgy álltam neki, hogy megláttam és beleszerettem egy klánregénybe. Mások „eredettörténetét” hallva ez kicsit furcsa volt számomra, de hát ezt dobta a gép.
Azóta eltelt jó néhány év, és rengeteg történet áll már mögöttem. Sokféle tapasztalattal gazdagodtam, és számos dolgot kipróbáltam. Volt rá precedens - nem is egyszer -, hogy egy embernek meséltem. Bár elmondható, hogy általánosságban egy baráti körrel játszom, de túllépve a komfortzónámon (főleg mostanság) idegenekkel is össze szoktunk ülni.
Szeretek mesélni, mert kedves számomra a vele való munka, a háttér felépítése és az NPC-k megalkotása, a szálak megtervezése. Mindig új világokat ismerhetek meg, és ezeket az aktuális partinak is be tudom mutatni, a későbbiekben pedig lehet, hogy valaki onnan is kedvet kap egy kaland megalkotására. Örömömet lelem benne, ha értek mindent. Emellett pedig legfőképp azt élvezem benne, hogy egy közös szórakozás, ahol másoknak tudok adni egy jó sztorit, időtöltést, hobbit, és emellett még én is ugyanolyan jól érzem magam, hiába nem játszok.

Ezzel a DM/KM/mesélő dologgal pedig úgy vagyok, hogy mindig van hova fejlődni, és amikor csak van rá lehetőségem, akkor igyekszem is másoktól tanulni, meg ellesni egy-két ügyes fogást. Ezért is érdekel nagyon, ki hogyan bonyolít le egy játékot, és milyen stílusban csinálja azt. Ha (és ez a ritkább eset) lehetőségem van rá, és el tudok menni egy ilyen alkalomra, igyekszem élni a lehetőséggel, és megfigyelni a kalandmestert. Azt hiszem, mindenkinek megvan a saját stílusa, illetve mesélői eszköztára, amelyből dolgozik, és vannak igazán karakteres DM-ek.
Nyilván nekem is vannak ilyenjeim, de mindet így belülről annyira nem látom. Azt tudom magamról, hogy szeretem a rejtélyeket, a fluffot (nem tudom mi erre a jó szó), és ha van valami a történetemben, amiből tanulni lehet. Kedvelem a morális dilemmákat, és ha ezekkel a karaktereken át a játékosokat is el tudom érni, az külön egy jó dolog. Emellett persze opcionális az egész, tehát ha valaki csak a játékot akarja élvezni, az is működik, de aki szeret jobban belefolyni, annak mögöttes tartalom is a rendelkezésre áll.
Amit még szintén fontosnak tartok, azok a karakterek mélységei. Ha valaki jó és részletesebb előtörténetet ad, azt nagyon preferálom, mert úgy lehetőségem van a karakterből származó személyesebb szálak beépítésére is, és így a játékos is jobban kötődhet. Könnyen lehet, hogy ezek általános dolgok, de hát sosem lehet tudni.
Emellett a rossz példákból is igyekszem tanulni, mert sajnos abból is láttam, tapasztaltam párat. Evégett próbálok a játékosoknak szinte maximális kontrollt hagyni, mert volt már szerencsém olyan alkalomhoz, ahol kivették a kezemből a karaktert egy-egy indokolatlan esetben, és a cselekvése nem tükrözte azt, amelyet én adtam volna neki.
Láttam már embert, aki nem azért mesélt, hogy a többiek jól szórakozzanak. Másodlagos volt csupán. Ő csak megmutatni akart, így a játékosai igazából statisztáltak ehhez és biodíszletek voltak. Esetleg éppen arra ment ki a dolog, hogy a mesélő sütkérezhessen a pozíciójában, és dicséreteket zsebeljen be, kihasználván a szerepét, még akkor is, ha az egész csak a rá irányuló figyelem kicsikarásáról szólt. És mellékesen mesélt, jó esetben pedig a többiek is jól szórakoztak.
Tapasztaltam már kiégett mesélő sztoriját is, aki nem tudta elengedi a dolgokat és ragaszkodott a „pozíciójához”, még akkor is, amikor szünetet kellett volna tartania.
Végül pedig hallottam már olyan KM-ekről is rémhíreket, akik a mesélést rég nem szórakozásnak élik meg, hanem már inkább munkaként tekintenek rá, amelyet kötelességből és mindenféle jó érzés nélkül, mechanikusan el kell végezni.

Szerencsére minden ilyen keserű tapasztalatra jut legalább ötször annyi pozitív is. Számos fantasztikus DM-mel volt már dolgom, akik kreatív ötletekkel és fantasztikus megvalósításokkal dolgoztak. Mindig bukkannak fel új ötletek és megoldások, illetve már könyvek is vannak erről, bár őszintén megvallva ilyet még sosem olvastam, és nem tudom, hogy fogok-e valaha. Annyi viszont bizonyos szerintem, hogy kell némi alázat, odafigyelés, empátia és persze sok-sok gyakorlás.
Mindig is érdekesnek találtam, hogy kinek hogyan alakul ki az egyéni stílusa és miért olyanná válik amilyenné, illetve a mesélés hogyan jött neki.

Ti mit gondoltok a dologról? Nektek mi az „eredettörténetetek”?