2016. június 02. 12:36 - Anatole, a porondmester

Mesék a kriptámból II.

Cím nélkül, egy esős, depressziós csütörtökre...
maxresdefault.jpg

Három napja már, hogy szinte csak folyamatosan alszom. Ötletem sincs, hogy miért, de iszonyú gyengének érzem magam. Maximum enni kelek fel, vécére, és ennyi. Alig vagyok képes megmozdulni, nyitva tartani a szemem, vagy gondolkodni. A függönyt még az első napon behúztam, mert fájt a szemem a napfénytől. Talán beteg lehetek, ez lenne a logikus, de nem megyek orvoshoz, nincs erőm felkelni, és nem is kell. Csend van. Nyugtató, andalító, békés. Persze ezért sokat kellett tennem. Kihúztam az összes elektromos eszközt, lefedtem a konnektorokat, nehogy az elektromosság vibráló, idegesítő zümmögése az őrületbe kergessen. Még az órából is kivettem az elemet, mert az állandó kattogásától kezdtem valóban begolyózni. Ahogy lassan és nyugodtan lélegzem, érzem a betegség savanykás, jellegzetes szagát. Már három napja nem szellőztettem. Nincs erőm ablakot nyitni. Na meg különben is, csak bedőlne a város zaja és mocska.
Így legalább nem. Így legalább lassan visszasiklom arra a csodás helyre, melyet minden álmomban látok. A gigászi, furcsa szögekben épült tornyokhoz és a levendula, illetve karmazsin színben pompázó égbolthoz, amelyen két hold kergeti egymást a hátborzongatóan hosszú éjszakákon. Újfent járhatom a kanyargós utcákat, melyet fehéren derengő nyolcszögű lapokkal fedtek le. Talán most már megpillanthatom ennek a bizarr és titokzatos városnak a félénk népét is. Napok óta erről álmodom, de még sosem láttam őket. Mindig csak árnyak maradtak a szemem sarkában, apró kis rezdülések egy-egy ablakban, suttogások, melyeket felém sodort a szél.
De most valamiért messze elkerül az álom és éberen vergődöm. Erőtlenül testben, és lélekben. Hallom a falban kaparászó csótányt, illetve csótányokat, mert ketten vannak. Olyan hangosak, mintha csak a dobhártyámon mászkálnának. Remélem, hamarosan továbbállnak és megdöglenek. De nem, csak tűnjenek innen. Elég lenne ennyi is. Mindegy, kezdenek szétcsúszni a gondolataim. Azt hiszem ez jó jel, talán hamarosan újra álomba merülök. A bátyám, talán már keresett. Be kellene kapcsolnom a telefont, de olyan hangos. Tudja, megérzi, ha valami van velem. Ő legalábbis mindig ezt mondja, mert ilyenek az ikrek szerinte. Remélem, ő azért nem érzi ezt a feszítő érzést. A húsom, mintha keményebb lenne. A hátamon főképp, de persze lehet, hogy az izmaim tapadtak le ennyire. Ahogy kicsit megmozdítom magam, minden részem pattog és reccsen. Főként az ízületeim keményedtek meg az utóbbi napokban.
Ilyen kellemetlen érzések mellett mégsem lehet elaludni, márpedig én aludni akarok, újra álmodni. Megpillantani a város lakóit. Belélegezni a párás, bódító, földszagtól tömény levegőt.
Nincs messze az altató, de nem érem el innen. Nincs választásom most sem. Erőt veszek hát magamon, és megválok kellemes, hőtartó takarómtól. A lefejtett háló enyhén nyálkás szálaitól megfosztva kiráz a hideg. Lemászok a plafon sarkából és remegő kézzel nyúlok a gyógyszeres doboz után. Oly közel már a vége. Hamarosan végleg ott leszek, és életem elillan, mintha csak egy álom lenne, melyet bábom mélyén álmodom.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://anatolemondja.blog.hu/api/trackback/id/tr108770346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása