Szeretem a kávét, de nagyon. Nem a koffein miatt, az nem érdekel és ritkán van rá szükségem. Az íze az, amiért odáig vagyok. Sajátos perverzió, de kislányosan bevallom, a gépi kávét is szeretem. Nem mindet, akad sok jó. Így esett meg velem tegnap a tragédia, melyet most megosztok.
Kissé unottan battyogtam ki a géphez, hogy az istenek ambróziájához jussak, a fekete aranyhoz, ha csak instant formában is. Hétfőn elbasztam, mert rossz kávét kértem, tudtam is. Kapucsínót kellett volna, az a nyáron jó volt, futott át a fejemen. Másnap már emlékeztem és azt kértem… nem kellett volna. Mondhatnám, hogy egyszerűen szar volt, de akkor nem tudnám átadni azt, ami a fájdalmas kortyok esszenciája volt. Nincsen rossz kávé, csak akaratgyenge ember, tartja a mondás. Különben is fizettem érte. Lehúztam hát. A Sátán jobb csecsének váladéka volt ez, szubatomi szinten romlott és gonosz. Nem csak, hogy nem ízlett, de még rosszul is lettem utána. Muszáj volt valamit tennem, de szerencsémre délután volt egy közös kávézás a barátokkal a Cafe Freiben. Ez tökéletes volt arra, hogy a testemet ért gyalázatot leöblítsem és kimossam az eretnekséget, melyet botor módon vettem magamhoz. Én mondom, nem euklidészi ízek voltak azok, földöntúliak és nem embernek valók, ősi istenek gonosz játéka, melyet nem az emberek kínzására, inkább a saját szórakozásukra bocsátottak a világba, hogy a gyanútlan kávézók tudatlanul essenek olyan csapdába, melyből nincs kiút. Vigyázzatok hát, hogy mit isztok és mit kaptok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.